Mérték Médiaelemző

A Mérték Médiaelemző Műhely által szervezett Sajtószabadság Café következő témája a médiatudatosság kérdésköre, meghívott vendégei: Bényei Judit (tanár, szociológus MOME) Gyarmathy Éva (pszichológus, az MTA Pszichológiai Kutatóintézet tudományos főmunkatársa) Bajomi Lázár Péter (médiakutató) és az NMHH egy munkatársa. Nagy Krisztina írása.

Egy beszélgetés sokféleképpen elkezdhető. A következő, május 14-re szervezett Sajtószabadság Café, igazodva a választott témához a virtuális térben kezdődik, ezzel az írással. Rögtön az elején érdemes tisztázni, hogyan kerül a médiaoktatás egy sajtószabadságról szóló beszélgetés-sorozatba, miért fontos a médiaoktatásról a médiaszabadság kontextusában is beszélni.

Kezdetben a médiaoktatáson belül a hangsúly a mozgókép formanyelvének, kifejezőeszközeinek tanításán volt, inkább a filmesztétika területéhez kapcsolódott, kevesebb szó eset a médiaismeretről. Mára a médiaoktatásban sokkal nagyobb szerepet kap a média társadalmi szerepének, működésmódjának, hatásmechanizmusának tárgyalása. A tananyagban megjelennek a médiarendszer és a politikai hatalomgyakorlás összefüggései, a diákok tanulnak például pl. a hírérték fogalmáról, a hírgyártás folyamatáról, annak fontosabb szereplőiről.

A Médiatanács május elején nyilvánosságra hozta a kisközösségi rádiók pályázati felhívás tervezetét, amely mind terjedelmében, mind részletezettségében az általános frekvencia pályázatok felhívásaihoz hasonlít. A felhívástervezet nem igazodik a kisközösségi rádiózás alapvető jellemzőihez, és ennek elsődleges oka az új szabályozás hibájában keresendő. Nagy Krisztina írása.

A korábbi médiatörvény nem ismerte a kisközösségi rádiózás fogalmát. Ezt a médiajogi kategóriát anno az ORTT kreálta, reagálva arra az igényre, hogy ha egy helyi közösség rádiózni akar, viszonylag könnyen jusson kis vételkörzetű frekvenciához. Főként azokon a helyeken volt és van ennek jelentősége, ahol nem működtethető gazdaságosan önálló helyi rádió, és van néhány lelkes, aktív civil, akiknek van véleménye a közösség történéseiről, és ezt el is akarja mondani. Ezek a rádiók a helyi nyilvánosságban a vita lehetőségének fórumaként szolgálhatnak, és sokszor előfordul, hogy maga a rádió is komoly szerepet játszik a közösségépítésben.

Leminősítette a sajtószabadság helyzete miatt Magyarországot a Freedom House nemzetközi szervezet. Igazságtalan-e a részben szabad kategória? Mong Attila írása.

Sokakat bánthat és igazságtalannak érezhetik azt, hogy a Freedom House szabadságvédő civil szervezet gyakorlatilag bóvli-kategóriába lökte Magyarországot a sajtószabadság helyzetét felmérő rangsorában. A részben szabad besorolás nem csak és tán még nem is elsősorban azért kényelmetlen nekünk, mert Namíbiával vagy Burkina Fasoval kerültünk így nagyjából egy szintre. Sokkal inkább azért, mert ebben a csoportban uniós tagállam sincs sok, illetve sajnos pontosan azok vannak ott, amelyekhez képest azt hittük, a jogállamiság építésében máshol tartunk. Igaz, ebben a kategóriában tanyázik Berlusconi miatt Olaszország, de Bulgária és Románia is, nem is beszélve, azokról a még nem uniós tag balkáni államokról, amelyekkel összehasonlítva sokak kiálthatnak föl úgy, hogy lám milyen igazságtalan a lista, össze sem lehet mérni a magyar sajtó állapotát azokéval. Nem csoda, hogy rá is játszik erre a kormányzati kommunikáció, amelyben a Freedom House a nemzetközi baloldali összeesküvés része lesz, és mivel összeesküvés, így nem is kell foglalkozni a jelentés tartalmával, nem is kell figyelni rá. Lám, ez a szervezet nem szólt semmit, amikor a Gyurcsány-kormány alatt fenyegetések érték a magyar demokráciát, lépjünk tovább, nincs itt semmi látnivaló. És hát nézzünk már szét a magyar sajtóban, valóságos burjánzás van, nem hogy részbeni szabadság – így a kormányzati nyilatkozatok.

Pár megjegyzést azért érdemes itt megtenni.

“A módosításokat nyilván nem a belátás vagy a szakmai érvek elfogadása alapozza meg, kizárólag a gazdasági kényszerhelyzet. És a kérdés végső soron az, hogy – ugyanúgy, ahogy a gazdaságpolitikában – a médiaszabályozásban is feladja-e a kormányzat az unortodox megközelítést, és visszatér-e az egyetlen lehetséges kiindulóponthoz: a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságához, valamint a nyilvánosság tiszteletéhez.” Polyák Gábor írása.

A következő hetekben várható a médiatörvények módosítására irányuló törvényjavaslat beterjesztése. Az Alkotmánybíróság május 31-ig adott határidőt a jogalkotónak arra, hogy orvosolja a mulasztásos alkotmánysértéseket. Az alkotmánybírósági határozatból – amelynek az értelmezésére irányuló kormányzati óhajt az Alkotmánybíróság végül visszautasította – következő jogalkotási kötelezettségek érintik a nyomtatott és internetes sajtótermékek médiahatósági felügyeletét, az információforrások védelmét, valamint a médiaszolgáltatók adatszolgáltatási kötelezettségeit. Május 31-ével szűnik meg a média- és hírközlési biztos médiával kapcsolatos eljárási lehetősége, de – az Alkotmánybíróságnak feltett kérdések alapján, az alkotmánybírósági határozatból azonban egyáltalán nem levezethető módon – úgy tűnik, ennek megmentésére a kormány szintén tehet egy kísérletet.

„Az öncenzúra olyan, mint az olvadt hó, beszivárog az ember gallérja alá."

Esterházy Péter, 2011. április 9.  – interjú a Der Standardban.

Egy lány sír a newsroomban, az asztalra borulva zokog. A helyszín a Magyar Rádió, egy ködös vasárnap este valamikor 2010 decemberében. A könnyei szétszórt papírlapokra hullanak, a papírok telis-tele vannak telefonszámokkal, nevekkel, megjegyzésekkel. A papírkupac alján egy nagy paksaméta hever, az elfogadás előtt álló médiatörvény tervezete. „Egyetlen médiajogászt sem találok, aki megvédené ezt a szart, csak olyan lesz a bejátszásban, amiben fikázzák. Engem ezért ki fognak rúgni” – mondja hüppögve a kérdésemre, hogy mi a baj. Már mindenkit fölhívott, aki médiajoggal foglalkozik és nem a kormánynak, vagy a Médiatanácsnak dolgozik. Vagy nem akartak beszélni, vagy bírálták a jogszabályt, egyetlen egy sem akadt közülük, aki kiállt volna a tervezet mellett. „Emlékszel, hogy pár hete kirúgtak valakit, mert túlzottan a magánnyugdíjpénztárak véleménye felé húzott a riportjában! Mi lesz velem?”  - néz rám kétségbeesetten. Hiába nyugtatom, hogy az érvényben lévő médiatörvény szerint, és persze a szakmai-etikai szabályok szerint sem egyetlen anyagban kell kiegyensúlyozottnak lenni, hanem az egész műsorban. Sőt valójában az összes műsorban, az egész Kossuth Rádióban. A másnap reggelre készülő riport után ráadásul amúgy is élő stúdióbeszélgetés következik majd politikusokkal, amit a reggeli 180 perc műsorvezetőjeként én vezetek, tehát helyretesszük a dolgot. A könnyek továbbra is ömlenek a szeméből. „Nyugi, nincs baj, menj haza, minden rendben lesz” – pislogok rá a legmegnyerőbb mosolyommal, közben pedig tudom, hogy dehogyis lesz minden rendben. Semmi sem lesz rendben, mert már most sincs semmi rendben. Ugyan egészen nyilvánvalóan csak ketten vagyunk a newsroomban, mindenki hazament már, de - lélekben legalábis - itt ül még mellettünk egy belső cenzor is, aki – John Keane szavaival - „figyelmeztet arra, hogy túl sok forog kockán (…) aki mosolyogva tesz lakatot a szánkra, remegni kezdünk és kétszer is meggondoljuk”.[1] Márpedig – mint Danilo Kiš írja - „ezt a hasonmás cenzort nem lehet átejteni, olyan, mint az Isten, mindent lát és mindent tud, mert ott sarjadt, ott csírázott ki saját agytekervényeinkben, félelmeinkben és fantazmagóriáinkban.” [2] A valóság megint egyszer élesen ellentmond az elvárásoknak, márpedig a rádiós hírműsorokban egyre inkább a valóságot kell az elvárásokhoz igazítani – ezt a légkört hozták az új vezetők, akiket a Fidesz uralta Médiatanács nevezett ki ősszel. Fullasztó félelmek közepette készülnek az adások, megkezdődött az igazodás. A lány arcán is a vívódás látszik. Ha a szó igazi értelmében vett riporter marad, akkor kirúghatják, ha behódol, megőrizheti ugyan az állását – de akkor bizony sírni kell.