Mérték Médiaelemző

Nagy lelkesedést váltott ki a múlt heti magyar-francia kézilabda mérkőzés a sportkedvelők körében. Érdemes azonban feltenni a kérdést, hogy miért a Magyar Televízió képernyőjén láthattuk az eseményt és ennek a látszólag jelentéktelen döntésnek hosszabb távon milyen piaci hatásai lehetnek. Urbán Ágnes írása.

Ezekben a napokban kétségtelenül a szerbiai kézilabda EB és a hollandiai vízilabda EB közvetítése a legfontosabb televíziós esemény. Mindkét világversenyen van magyar érdekeltség, mindkét sportág népszerű nálunk és mindkettő magyar vonatkozású mérkőzéseit a Magyar Televízióban (MTV) láthatjuk, mégis van egy jelentős különbség. A vízilabdát más csatorna nem közvetíti, a kézilabda kontinensbajnokság közvetítési jogát azonban a Sport TV vette meg, a világversenyt ott követhetjük, az MTV csak a magyar válogatott mérkőzéseit adja.

A kézilabda Európa-bajnokság üzletileg érdekesebb konstrukciónak tűnik, hiszen a versenysorozat amúgy is elérhető volt a magyarországi sportrajongók számára, de a jelek szerint a közszolgálati televízió vezetése fontosnak tartotta, hogy a mindenki számára elérhető MTV-n legyen látható a magyar válogatott játéka, így ezek a mérkőzések a Sport1-en nem is nézhetők. A döntés helyessége látszólag könnyen igazolható: az első csoportkör sikeres magyar szereplése, különösen a franciák elleni diadal óriási lelkesedést váltott ki a nézők körében, a kézilabda válogatott hosszú idő után ismét közbeszéd tárgya lett.

A közszolgálati televízió döntését érdemes egy kicsit árnyaltabban megközelíteni. Az Európa-bajnokság közvetítési jogait már megvette a Sport TV, a kérdés tehát nem az volt, hogy látható-e egyáltalán az esemény Magyarországon, hanem az, hogy melyik csatornán. Az AGB Nielsen Médiakutató Kft. adatai alapján a Sport1 a háztartások 65,2 százalékában érhető el, ami persze nem a teljes népesség, de jó okkal feltételezhetjük, hogy az igazi sportrajongók már előfizettek egy olyan csomagra, amely tartalmazza ezt a csatornát. Örülhetünk természetesen annak, hogy a háztartások további 35 százaléka is nézhette a mérkőzést, ha akarta, a kérdés az, hogy erre volt-e valós igény, illetve mennyibe került ez az adófizetőknek.

Nem ismert, hogy azok a háztartások, amelyek nem fizetnek elő műsorcsomagokra vagy csak a legkisebb, sportcsatornát nem tartalmazó csomagot rendelnek meg, miért teszik mindezt: pénzügyi okok állnak a háttérben vagy egész egyszerűen nem szeretnek televíziózni, nem érdeklik őket a tematikus csatornák. Az utóbbi esetben nyilvánvalóan mindegy, hogy melyik csatornán látható a kézilabda mérkőzés, az ebbe a csoportba tartozó nézők semmiképpen nem nézik azt meg. Kérdés, hogy mekkora az a réteg, amelyik szívesen megnézi a közvetítést, de a Sport1 nem hozzáférhető számukra: ők valóban csak az MTV-nek köszönhetően szurkolhattak a képernyő előtt.

A Klub Rádió jövője két bírósági eljáráson is múlhat. Az egyik a budapesti 92,9 MHz-es frekvenciára kiírt pályázathoz kapcsolódik, amit a Klub Rádió 2010. áprilisában megnyert, de az időközben megalakuló Médiatanács nem írta alá a szerződését. A másik a budapesti 95,3 Mhz-es frekvenciáért zajló pályázat eredményét vizsgálja felül, amelyen a Klub Rádió szűken, de lemaradt az első helyről. Esélylatolgatás Polyák Gábortól.

Viszonyom a Klub Rádióval személyesnek mondható. Nem vagyok rendszeres hallgató, de különösebb fenntartásaim sincsenek vele kapcsolatban. Viszonyunk személyessége egészen más okra vezethető vissza. Amikor 2010 februárjában nem választottak ORTT-elnökké - rossz belegondolni, hol lennék most, ha nem egészen fél évre mégis megválasztanak, de az is érdekes kérdés, hogy lennék most, ha nem vállalom el a jelöltséget -, akkor ez nagy valószínűséggel a Klub Rádió miatt is volt. A szavazás előtti hétvégén kaptam egy telefonhívást. Azzal a kérdéssel, hogy igaz-e, hogy azt mondtam, baj lehet a Klub Rádió pályázatával. Igaz, válaszoltam, de hogy hol és kinek, azt nem tudom.

Ekkor zajlott a Sláger/Danubius-per, és éppen megszületett az elsőfokú ítélet. Folyamatban volt továbbá a budapesti 92,9 MHz frekvenciára kiírt pályázat, amin pályázott a Klub Rádió is. A Sláger/Danubius-ügy elsőfokú ítéletének bírósági érvelése alapján azonban a Klub valóban nem pályázhatott volna erre a frekvenciára, miközben egy másik budapesti frekvencián műsort szolgáltat, akkor sem, ha nyilatkozik az összeférhetetlenség megszűnéséről. Erre a kockázatra mutattam rá, valahol, valakinek.

Honnan is ismerős ez az érvelés? Szalai Annamária, a Médiatanács elnöke vette elő, amikor nem volt kedve aláírni a Klub nyertes pályázatát. Pedig a Sláger/Danubius-ügyben szerinte minden rendben volt, azzal kapcsolatban nem győzte meg a bíróság.

Szalai Annamária jogértelmezésével két gond van. Az egyik, hogy végül a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárásban más érvelést követett, ami mellett a Klub pályázata is érvényes. Ez az ítélet egyébként méltatlanul kevés visszhangot kapott, pedig azt a figyelemre méltó eredményt hozta, hogy a Danubius frekvenciájára pályázó Class FM pályázata érvénytelen volt - mégpedig azért, mert nem nyújtotta be azt a lemondó nyilatkozatot, amit a Klub a maga pályázatában benyújtott -, a Neo FM-é viszont érvényes. Időközben persze jött az új médiatörvény, de a Class jogi helyzete mind a mai napig egyáltalán nem tiszta.

A Médiatanács bizarr döntése a Cohn-Bendit ügyben. Majtényi László írása.

Mennyi butaságot lehet belegyömöszölni két rövid bekezdésbe? Amint az köztudott, és amit eddig senki nem cáfolt, a közszolgálati televízió 2011. április 1-jén sugárzott híradója az elemi az szakmai szabályokat semmibe véve és törvénysértő módon meghamisított egy híradást, amikor is a műsorban azt a látszatot keltette, mintha Daniel Cohn-Bendit a vele szemben az adásban megfogalmazott pedofil vádakra érvekkel nem válaszolt, hanem önuralmát vesztve menekült el a helyszínről. A valóságban ennek az ellenkezője történt meg.

Mivel ez blogbejegyzés, nem foglalkozom részleteiben azzal a hosszabb kifejtést igénylő kérdéssel, hogy mi lett volna a helyes jogalkalmazói döntés, de leszögezhető, hogy szankció kiszabásával természetesen meg kellett volna állapítani a jogsértést, hiszen a tudatos hamisítással a műsorszám koncepciójában sértette meg az emberi méltóságot. Részletesebben viszont csupán a Médiatanács állásfoglalásának arról a részletéről írok, amelyben láthatóan arra törekedett, hogy hatáskörének hiányának megalapozásaként értelmezze az emberi méltóság sérelmét mint jogi problémát:

Tehát a Médiatanács 2011. december 14-én kelt, MN/32844-19/2011. számú döntése szerint:

"A Hatóság elvégezte a kérdéses műsorszám hatósági ellenőrzését és megállapította, hogy az ügyben nem merül fel az Smtv. 14. § szakaszának indokául szolgáló közérdek sérelme. A médiaszabályozás ugyanis nem a médiatartalmakkal érintett személyek érdekeit szem előtt tartva fogalmaz meg előírásokat, ír elő kötelezettségeket. Ebből következően a Hatóság csak abban az esetben állapíthatja meg az emberi méltóság megsértését, ha a jogsérelem nem csak az egyéni érdekek, hanem a közösségi érdekek sérelmét is okozta.

(A hivatkozott szabály: "Smtv. 14. § (1) A médiatartalom-szolgáltatónak az általa közzétett médiatartalmakban, illetve azok készítése során tiszteletben kell tartania az emberi méltóságot.

(2) Tilos a megalázó, kiszolgáltatott helyzetben lévő személyek médiatartalomban történő, öncélú és sérelmes bemutatása.")

A kérdéses műsorszámban ugyan elhangzott, hogy Daniel Cohn-Bendit 1975-ös önéletrajza szerint szexuálisan közeledett kiskorúakhoz, valamint, hogy az 1969-es párizsi diáklázadás vezetőjeként marxistának vallotta magát, ezen információk azonban kizárólag Daniel Cohn-Bendit személyhez fűződő jogait érintik, és az emberi jogokban megjelenő alapvető értékeket nem sértik. Ez esetben tehát a jogsérelmet szenvedett személy dönt arról, hogy az esetlegesen jogsértést elkövető médiaszolgáltatóval szemben érvényesíti-e személyiségi jogait, ám a Hatóság közigazgatási eljárás megindítására nem jogosult. "

Újságíró etikailag legalább annyira egyértelmű döntés volt a Barroso-levél nyilvánosságra hozatala, mint amennyire jogilag vitathatatlan a helyzet megítélése. Mong Attila írása.

Amennyire nagy vitát kavart az [origo] azzal, hogy tavaly decemberben leközölte José Manuel Barroso levelét, amelyben Barroso törvények visszavonására szólította fel a magyar miniszterelnököt, annyira egyszerű volt meghozni a szerkesztői döntést a közlésről. Ebben a döntésben a cikk szerzőjeként magam is közreműködtem. Az alatt a pár óra alatt, amíg a levél megszerzésétől eljutottunk a közlésig, azon túl, hogy meggyőződtünk a levél valódiságáról és teljességéről, szerkesztőként nyilvánvalóan gyorsan lefuttattuk magunkban a lehetséges jogi és főleg etikai kifogásokat. Nézzük sorban!

Jogi értelemben egyértelmű volt számunkra, hogy közérdekű adatról van szó, amelyben közérdeklődésre számot tartó, közügyekről ír az Európai Bizottság elnöke a megválasztott magyar miniszterelnöknek. Szó sem esik benne magántermészetű ügyekről, nincsen benne érzékeny adat, jogilag tehát viszonylag egyszerű menetnek tűnt. Közfeladatot ellátó személyek közfeladatukkal kapcsolatos személyes adata nyilvános. Ezért is meglepő a magyar Belügyminisztérium jogi álláspontja, amely szerint a Btk.-ba ütköző cselekmény, azaz levéltitoksértés történt, ami a témában nyilatkozó szakértők megítélése szerint egyenesen jogi abszurd. (A hazai és nemzetközi szakmai szervezetek ráadásul különösen érzékenyek az olyan esetekre, amikor az újságírókat bárhol a világban a munkájukkal összefüggésben büntetőjogi szankciókkal fenyegetik, nem meglepő tehát, ha számos ilyen szervezet máris a fenyegetés visszavonására szólította fel a belügyminisztert). Az egyedüli kérdés az volt, hogy szolgálati titoknak vagy esetleg államtitoknak minősülhet-e a levél, ami a közlés következményei szempontjából nem mellékes, de - ahogyan arra a Társaság a Szabadságjogokért jogi szakvéleménye is rámutat - "az információszabadságot szabályozó magyar törvény szerint a közérdekű adatok megismerhetősége korlátozható uniós jogi aktus alapján, azonban a Bizottság dokumentumaihoz való hozzáférést szabályozó uniós rendelet alapján egy ilyen tartalmú levél főszabály szerint nem titkolható el."

Az Alkotmánybíróság alábecsülte a Nemzeti Együttműködés aktív tagjainak jogtudatosságát. És ennek következtében tévedett, amikor megállapította, hogy a sajtótermékek nyilvántartásba vételi kötelezettsége "nem nehezíti, nem korlátozza, és kiváltképpen nem gátolja a sajtótermék kiadását". Polyák Gábor írása.

Mert történt, hogy egy leginkább debreceni ügyekkel foglalkozó, objektivitásra nem törekvő hírportál fotósát nem engedték be Debrecen Város Báljára. Arra hivatkozva mégsem lehet kitiltani egy hírportált egy közpénzből finanszírozott, közérdeklődésre számot tartó eseményről, hogy az rendszerint a kívánatossal ellentétes álláspontot képvisel. A polgármester kabinetirodája talált is ennél jobb érvet: "A hatályban lévő médiatörvény szerint az internetes sajtótermékeknek nyilvántartásba vétel céljából be kell jelenteni magukat a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóságnál (NMHH). A hatóság internetes honlapján elérhető - legutóbb 2011. november 4-én frissített - listában a vagy.hu neve nem szerepel, így a törvény szerint jelenleg nem minősül regisztrált internetes sajtóterméknek. Ezen kívül a vagy.hu 'impresszumában' nem szerepel a kiadó neve, székhelye, a kiadásért felelős személy neve. Az 'impresszum' így nem felel meg a vele szemben támasztott jogszabályi követelményeknek és elvárásoknak."

Márpedig Debrecen város ilyen gazemberekkel nem áll szóba.

Természetesen nem érdemes jogértelmezési vitába bonyolódni. Valószínűleg a levél írója is tisztában van azzal, hogy a regisztrációs kötelezettség elmulasztása egyáltalán nem befolyásolja az adott médium sajtótermék-jellegét. A nyilvántartásba nem vett sajtótermék is sajtótermék, legfeljebb megsérti a médiatörvényt, jelen esetben ráadásul tudatosan.
Ennek lehet ára, a jogsértéssel szembeni fellépés azonban kizárólag az NMHH feladata. De még az NMHH sem korlátozhatja a sajtótermék működését, nem kötelezheti a szerkesztőséget a tevékenysége beszüntetésére, legfeljebb (legfeljebb?) bírságot szabhat ki.

A jogértelmezésen túl azonban további két megjegyzés mindenképpen ide kívánkozik.

A televíziózás digitális átállásán már éppen túl lennénk, ha a 2010-ben elfogadott médiatörvény, illetve az azóta történt módosítások nem halasztották volna el a céldátumot. Nehéz követni, hogy mi történik ezen a területen, de nagyon úgy tűnik, hogy nem a szakmai előkészítés, hanem a politikusok ad-hoc irányváltásai és a lobbiérdekek diktálják a tempót. Urbán Ágnes írása.

A digitális átállás, vagyis az analóg földfelszíni műsorszórás felvátása digitálissal két okból szükségszerű. Egyrészt az analóg lekapcsolás Európai Unió által kitűzött céldátuma 2012, amit uniós tagországként Magyarországnak is teljesíteni kellene, különösen azért, mert a frekvenciák terjedésének sajátosságai miatt az egyes országok spektrum gazdálkodása valamennyi szomszédjának frekvencia használatát befolyásolja. Másrészt az elmúlt másfél évtized a mobil technológia terjedéséről és ezzel együtt a frekvenciák felértékelődéséről szólt. A mobil szolgáltatóknak mind több és több frekvenciára van szükségük a megfelelő minőségű és elérhető árú szolgáltatások nyújtásához (különösen a mobil internet esetében), a szektor további fejlődésének feltétele a szabad frekvenciasávok elérhetősége. Ehhez szükséges a rendkívül pazarló, 20. század közepi technológiára épülő analóg műsorszórás felváltása a sokkal kisebb spektrumigényű digitális műsorszórással.

A digitális átállást sokan egyszerű műszaki feladatnak tartják, valójában azonban ez egy meglehetősen összetett médiapolitikai kérdés ugyanis minden olyan háztartást érint, amelyik egyszerű szoba- vagy tetőantennával televíziózik. Az AGB Nielsen Médiakutató Kft. adatai szerint jelenleg közel 1,5 millió fő lakik olyan háztartásban, amelyik ilyen módon veszi a televíziós jelet; ők ma megelégszenek az MTV, az RTL Klub és TV2 műsorával, de ha a digitális átállás felkészületlenül éri őket, már ezeket a csatornákat sem tudják majd nézni.

A közszolgálati médiaszolgáltatók híműsorai körüli botrányok, a szervezeti reakció, a meghatározó szereplők hallgatása intézményi, strukturális problémákról árulkodnak. A közszolgálat szabályozásának egésze alkotmányos alapon és az uniós jogi követelmények alapján is erősen vitatható. Az írás a közszolgálati követelmények számonkérésének jogszabályi környezetét járja körül. Nagy Krisztina írása.

Az új médiaszabályozás alapjaiban alakította át a közszolgálati médiumok szervezetét, finanszírozását, felügyeletét. A létrejött új rendszer legjellemzőbb vonásai az átláthatatlanság, és az "olyan mintha" jellegű szabályozás, amely nem biztosít kiszámítható jogi keretet a közszolgálati médiumok működéséhez. Látszólag minden szükséges szereplő megjelenik, van Közszolgálati Kuratórium, amely gyakorolja a tulajdonosi jogokat, Közszolgálati Testület, amely a működés feletti társadalmi kontrollt hivatott biztosítani. Ugyanakkor nem ők a közszolgálati működés meghatározó szereplői. A valódi kulcsszereplők a Médiaszolgáltató és Vagyonkezelő Alap (MTVA), illetve a Médiatanács és annak elnöke. A rendszerben sem a Kuratórium, sem a Közszolgálati Testület nincs jogilag szabályozott viszonyban az Alappal, pedig az Alaphoz került a közszolgálati vagyon, a gyártókapacitás, az alkalmazotti állomány.

A médiatörvény nem alakította ki a közszolgálati követelményekért való felelősség átlátható, koherens rendjét. A feladatok és hatáskörök mentén több szereplő is részese lehetne a felügyeleti tevékenységnek, de a feladatkörök és az ehhez kapcsolódó eljárási rend nincs jogilag értelmezhető módon lefektetve. Ebből következően tisztázatlan a beavatkozás mikéntje és az ehhez kapcsolódó felelősségi rend.

A szereplők, és a hozzájuk rendelt feladat- és hatáskörök vizsgálata alapján arra jutottunk, hogy a jogszabályból nem derül, kinek van cselekvési kötelezettsége, ahogy az sem világos, hogy a lehetséges szereplők közül kinek biztosan nincs cselekvési lehetősége, azaz bármi történik, vagy nem történik ellenőrzés címén, az nem a jogi rend következménye.